Könnyen kiismerhető jellem, főleg mert az a fajta, aki nem szeret a rivaldafénybe kerülni és tökéletesen eléldegél csendben, nyugodtan. Kitartó, határozott, sportszerű leányzó, aki sosem vetemedne csalásra. Lojális barátaihoz és a családjához, bár a magány sosem okozott neki problémát, mindig van valami, amivel elfoglalja magát és ne gondoljon az egyedüllétre.
Megértő, toleráns, kedves ember, akivel könnyű szót érteni és aki nem ítél meg első látásra. Nehéz kihozni a sodrából, az a típus, aki inkább mindig mindent lenyel, viszont később, ha felgyülemlenek a problémák, kirobban belőle minden. Igyekszik ezt elkerülni és fejleszteni vitakészségét. Ugyanakkor könyörtelen is, ha egy állat nem úgy viselkedik, mint ahogy kéne szemrebbenés nélkül lövi le őket. Mindent megtesz az embere biztonságáért viszont sokáig érzett bűntudatot miután megölt egy-egy szerencsétlent. A technológia számára egy csodálatos dolog, szeret vele foglalkozni, de nem tudna egy titkárnőt játszani mivel az túl unalmas számára. Szereti az izgalmat, ezért is jelentkezett a munkára.
Atlanta nem kimondottan alacsony lány, nagyjából 180 cm magas, enyhén izmos testfelépítéssel, amit a szigorú edzéstervnek és diétának köszönhet. Finom vonásai nem kimondottan karakteresek, de kétség kívül megakad rajtuk minden szempár. Íriszei csokoládé színű árnyalatban pompáznak, lapockája alját súroló, hasonló színű tincsei pedig lágy loknikba rendeződve csodálhatók meg általában. Nincsenek tetoválásai, testékszerei. Szereti a könnyed, laza ruhadarabokat, amik kényelmesek és amikben jól érzi magát egész nap, viszont különleges alkalmakkor felfedezheted, hogy  még magassarkút is hajlandó felvenni.

1989. augusztus 19-én láttam meg a napvilágot a csodálatos Costa Rica-i taxiban mellyel a szüleim próbáltak eljutni a kórházig. Hamar kiakartam törni az anyai biztonságból nem volt elég az, hogy három héttel hamarabb érkeztem, de még a rövid utat a kis garzonlakástól egészen a profik kezéig sem tudtam kibírni. Azóta a szüleim százezerszer elmesélték a sztorit így tisztában vagyok minden akkori körülménnyel: bűzlő hátsó ülés, ideges taxisofőr, hőség, dudáló közönség és kattogó fényképezőgépek.
Csodagyereknek számítottam, hiszen anyám úgy tudta nem lehet gyereke, mégis belecsöppentem az életükbe nem kis örömükre. Nagyon szerettek, tenyerükön hordoztak s mindent megtettek annak érdekében, hogy mindenem meglegyen.
Szegénységben nőttem fel így megtanultam minden apró dolognak örülni, összetettem a két kezemet, ha egy kocka mogyorós csokoládét kaphattam. Ettől eltekintve boldog gyerekkorom volt, ami pedig sosem tetszett, hogy nem tudtam a származásomról.
Semmit, végig abban a  tudatban éltem, hogy én bizony rendes normális ember vagyok, vegyes házasságokból, satöbbi-satöbbi. De, mint kiderült egy ősi törzsnek az utolsó leszármazottjai közé tartozom erről pedig minden családtagom hallgatott, mint a sír.
Az apám is tősgyökeres Isla Nublar lakó volt, bár ő beletörődött a kilakoltatásba, az anyám kevésbé, mint ahogy kiderült. Rengeteg tervet eszelt ki annak érdekében, hogy visszanyerje a családi vagyont és a régi területet. Szép remények kár, hogy soha többé nem fog összejönni.
Éveim gyorsan elszálltak, tagja voltam az úszó csapatnak, ahol kitartást, csapatjátékot tanultam és megannyi pozitív dolgot. Kapukat nyitott meg ez a sport, választhattam valami neves egyetemet, de nem ezt tettem. Helyette a Jurassic Parkba jelentkeztem felügyelőnek. Az állatok mindig is fontos szerepet töltöttek be az életembe, s hogy bekerülhettem a kis csoportba tehetek pár dolgot a családom érdekében. Kezdhetem azzal, hogy szépen lassan keresztbe teszek nekik, a feladást előresegítve és megkereshetem az elveszett rokonaimat, akikről még nem hallottam. Kíváncsi vagyok, ez hajt, anyám bosszúvágya és a saját kíváncsiságom. Meglátszik a befolyás, ami alatt éltem egész tinédzserkoromban. Mindig csak olyanokat hallottam: „Az a föld nem őket illeti, az a miénk. Muszáj megleckéztetni őket.” Vagy olyat mondtak még, hogy „ Atlanta drága kislányom megbosszulod te még a családod kitelepítését, bízunk benned.” Még most is borsódzik a hátam, ha ezekre a történtetekre, pillanatokra tekintek vissza.

Sóhajtok, majd elhúzódom az ablakomból, ami a parkra néz és felöltözöm. Ideje a reggeli túrámat lejárnom, nem kell minden nap elgondolkodnom azon merről és honnan jöttem és most merre vagyok. Mennem kell az árral és az állatokkal.