Ivette Lisbeth Hilton

Külsö, belsö leírás

Sokan mondták már, hogy amolyan Barbie baba féle lánynak tudnak elképzelni, hiszen a családom neve és vagyona által felépített kép ennek felelne meg. De részben van csak igaza azoknak az embereknek, akik ezt mondják. Lehet, hogy az édesapám gyermekkoromtól kezdve elkényeztetett, lehet, hogy soha sem kellett megdolgoznom azért, amit szerettem volna megkapni és elérni, és lehet, hogy néha napján én magam is ráteszek egy lapáttal az előítéletre, de senki sem tudhatja, hogy mi lapul a felszín alatt. Mert lehet, hogy a világnak és azoknak az embereknek, akiket nem kedvelek annyira, hogy eléjük tárjam a valódi énemet, azt mutatom, hogy még annyi eszem sincs, mint egy Barbie babának, hogy nem vagyok képes magam irányítani a dolgaimat és, hogy nem megyek semmire sem az édesapám tekintélye nélkül, de mélyen, a lelkem legmélyén egyáltalán nem ilyen lány lett belőlem. Az édesapámmal és azokkal az emberekkel, akiket kedvelek, akikkel tudom, hogy nem kell a megaláztatástól félnem, teljesen másként viselkedem. Kedves, empatikus és humoros lányként állok előttük és mellettük, ha pedig segítségre szorulnak igyekszem segíteni nekik. Természetesen nem sok az az ember, aki elmondhatja magáról, hogy teljes egészében megnyíltam előtte, de, ha mégis, megesketem, hogy senkinek elé sem tárhatja mindezt. Maradjon csak ez meg az én titkomnak, nem kell, hogy olyanok is tudomást szerezzenek róla, akik csak a sárba tiporni akarnak, mást nem. Nem adok alájuk lovat, nem.

A szüleim génjeinek hála mondhatni tökéletes az összkép, ha az emberek rám néznek. Aranyszőke haj, égkék szempár, fitos orr, ívelt nyak, vékony végtagok és karcsú testalkat – mindenem megvan, ami egy lánynak kellhet. A smink csak kiemelésképpen szolgál nekem, hiszen semmi értelme nem lenne annak, hogy elfedjem a természetes adottságaimat. Szemceruza, szempillaspirál, ajakfesték – ennyi, amennyit a hétköznapokon használok. Ha egy összejövetelre kerül sor, akkor természetesen egy kicsivel több sminket engedek meg magamnak, de akkor sem szokásom túlzásba vinni – mint egy-két fruskának.
Az öltözködés terén viszont annál inkább szeretek feltűnő lenni. És változatos. Soha sem jelenek meg ugyanabban a ruhában és a ruhatáramnak hála, nem is kell amiatt aggódnom, hogy ez majd valamikor megtörténik. Az édesapám által nekem adott bankkártyának hála rengetegszer járom a plázákat, hogy minél modernebb és divatosabb ruhadarabokat szerezzek be magamnak, amely alól a magassarkú cipellők sem kivételek. A kedvenceim. Ahogyan a szoknyás, egybe vagy külön ruhákat sem vetem meg, mivel szépen kiemelik az alakomat és a lábaimat. A nadrágokat általában hanyagolom, és a garbókat sem szívlelem annyira, de, ha olyan helyzetbe kerülök, még azokat is magamra erőltetem.

Ennyi lennék én. Vagyis, a történetem még hátra van. Ismerjétek meg hát azt is.

Elötörténet

A Hilton hotelláncot igazgató család egy szem gyermekeként láttam meg a napvilágot, 1994. áprilisában, egy szép napfényes tavaszi napon. A szüleim az Ivette Lisbeth nevet adták nekem, és, amint eljött a megfelelő pillanat, megkereszteltettek. Az egész gyermekkorom csodásan telt el és noha az édesanyám nem szeretett volna elkényeztetni meglepő módon az édesapám ezt tette. Mindent megkaptam tőle, amit csak kiejtettem az ajkaimon – bár akkor még beszélni sem tudtam, de mégsem kellett hisztériázva kapálóznom a boltokban, legalábbis nem percekig, mint mások gyermekeknek. Bölcsődébe és óvodába nem járattak a szüleim, feleslegesnek tartották, így a családi lakásban nevelkedtem és nőttem fel. 7 évesen kezdtem el a helyi általános iskolát, de hamar ki is vettek belőle, mivel nem szerettem abba az iskolába járni. Akkor megint csak otthon tartottak, magántanárt fogadtak fel mellém és így kezdtem el készülni a középiskolára.

Az addig csodás kiskoromat megszakította egy tragikus esemény. Az édesanyámnak rákja lett és a kelleténél hamarabb leépült. 1 év sem kellett ahhoz, hogy elhagyja az élők világát. Meghalt és én 10 évesen azt sem tudtam mit kezdjen ezután magammal. Csak az édesapám maradt meg nekem és én neki. Ketten éltük hát tovább azt az életet, amit eddig az édesanyámmal is megosztottunk.
14 évesen kezdtem el a középiskolát és bár sokan szerettek volna a barátaim lenni, én nem fogadtam be mindenkit a körbe, csak egy-két embert, akik a mai napig a legjobb barátaimnak mondhatják magukat. Na, és hogy a srácokkal mi volt a helyzet? Nos, soha sem vetettem meg őket, mindig akadt valaki, aki engem szeretett volna és én kevésszer utasítottam el őket. Lehet, hogy pont azért, mert nem akartam megint egyedül maradni, kellett valaki, aki az édesapámon kívül is foglalkozik velem, ott van velem, amikor kell és nem hagy magamra. Ha már az édesanyám nem lehetett velem és nem vezethetett be az élet rejtelmeibe..

Az édesapám pedig még mindig megadott nekem mindent, amit szerettem volna, mást talán nem is tudott volna kitalálni, pedig nem is tudhatta, hogy mennyire hiányoznak nekem az együtt töltött idők, mivel ő minden idejét a munkájával töltötte, én pedig alig láttam már, annyit dolgozott az utóbbi hetekben. De, mintha valakitől megtudta volna, hogy mennyire szeretnék vele tölteni egy kis időt, az egyik nap besétált a szobámba és a kezembe adott két jegyet, amely a világ egyik leghíresebb parkjába szólt – a Jurassic Parkba. Örültem, hogy végre együtt leszünk egy kis időt, de nem sokáig örülhettem, hiszen a munka megint elszólította mellőlem, nekem pedig egyedül kellett belevágnom a kalandba..

Üdvözöllek az oldalon Ivie! Reméljük, hogy jól fogod itt magad érezni közöttünk! Bátor dolog volt a részedről egyedül belevágni egy ilyen nagy kalandba, de bízunk benne, hogy élvezni fogod a parkban eltöltött időt. Én nem is szaporítanám tovább a szót:
Elfogadva!
Kérlek, hogy majd foglalózz és akkor jó szórakozást kívánok!