"Az én Daisy drágám mindig nagyon lelkes és céltudatos volt; már egészen pici korában is mindent megtett, hogy elérje, amit akart." -a Mama-

A mama jól beszélt. Bármilyen apró, vagy óriási legyen is a kitűzött cél, én ugyanolyan határozottan, keményen akarva indulok el a megvalósítás útján. A lehetetlen nem létezik. Én e szerint élem az életem. Mindegy, hogy tanulásról, munkahelyi feladatokról, vagy épp egy barátság megmentéséről van szó, én bizony az a fajta lány vagyok, aki tervet készít, mérföldköveket állít fel, és addig küzd, míg el nem éri a célját.

"Kapott már néhány pofont az élettől, de ő mégis ugyanaz a kis életvidám, vigyori fruska, mint 20 éve, mikor az oviban megismertem" -a lejobb barát-

Van, akit kiver a víz ettől a tulajdonságomtól, de a legtöbben azért visszamosolyognak, s ezért azt hiszem, megéri. Nem mondom, hogy mindig őszinte ez a mosoly, de én nem az a fajta lány vagyok, aki az első szembejövő vállán elsírja élete tragédiáját, vagy épp az aktuális szerelmi bánatát. Szeretem, hogy az emberek szívesen megállnak néhány szót váltani velem, szeretem, hogy visszamosolyognak rám. Ha egy reggel úgy lépek ki a lakásom ajtaján, hogy nem látsz mosolyt az arcomon, akkor tudd, hogy a testrablók támadásának áldozata lettem.

"Egy kicseszett energiabomba a kiscsaj. Egésznapos robotolás után még vacsit főz, takarít, barátkozik, és még a végén ő kéri számon énrajtam az esti mókázást. Pedig én már attól hullafáradt vagyok, hogy csak nézem, mit csinál. Mondjuk azért vele még elbírok, ha érted, mire gondolok." -az egyik ex-

Nem alszom sokat, de nincs is rá szükségem. Néhány órával megelégszem, viszont a reggeli kávém nélkül nem indulok el. Szeretem rendben tudni magam körül a dolgokat, és nincs ellenemre, ha főzni, vagy épp sütni kell. Szeretek gondoskodni az emberekről, de csak addig, míg úgy érzem, megérdemlik. Igaz, most csak Coffee, a kutyusom van, akiről gondoskodnom kell, de ez is sokkal jobb, mintha egyedül lennék.

"képmutató kis dög. Mindig vigyorog, mintha kötelező lenne, de igazából senkinek fogalma sincs, mi jár abban vörös fejében. Annyit mondhatok, hogy a  kedvenc hobbija a barátnői pasijainak a lenyúlása. Csak az érdekelne, hogy mi a francot fog kezdeni magával, ha nem lesz több barátnője, akit átverjen."-egy volt barátnő-

Tagadok mindent. Nem szokásom ilyet csinálni, hűséges típus vagyok, és nemcsak a párkapcsolataimban. A fent idézett hölgy kissé elferdíti a dolgokat. Nem nyúltam le a pasiját. A pasija azért szakított vele, mert nem bírta őt elviselni, és csak jóval később jöttünk össze. Tudom, hogy ez akkor sem valami szép dolog, de azért mégsem jár érte ribanc-billog és kiközösítés. A szeretteimért egyébként bármire képes vagyok, és ők is tudják (remélem), hogy számíthatnak rám mindenben.

Persze, mint minden embernek, nekem is vannak negatív tulajdonságaim. Hajlamos vagyok a türelmetlenkedésre, rohanásra. Néha kihasználom, hogy az emberek szemében még mindig csak egy kislány vagyok (a termetem és az arcom miatt kb 18 évesnek tűnök, noha elmúltam már 25 is). Sokan idegesítőnek tartanak, mert folyamatosan pörgök, mindenről van véleményem, mindenhez van valami hozzáfűznivalóm. Megkaptam már a minden lében kanál, az okostojás, és a tudálékos jelzőket is, és talán van is bennük némi igazság. Nem tudom, mindenesetre az biztos, hogy aki szeret, az nagyon szeret, aki viszont nem szeret, az egyenesen szivárványt hányik tőlem.

Néha, mikor nem figyelek oda, akkor egy-egy szentségelés elhagyja a számat, illetve rendkívül nem-zöld módon még dohányzom is. Ezen kívül hajlamos vagyok borral álomba ringatni magam, ha nagyon nem megy az alvás, és imádok hangos zenére ugra-bugrálni otthon, mikor senki sem lát. Persze mostanában nem igazán van lehetőségem ilyesmire, ami igencsak hiányzik.

Szeretem ha megnéznek maguknak az emberek, ezért is festettem a hajam vörösre. Szeretem a rövid ruhákat, a különleges topánokat, amelyeknek mindig magas a sarka, mivel mindössze 155 centisre nőttem. A testalkatom átlagos, bár azt hiszem, csinos lábaim, és vékony derekam van. Az arcom fiatal, bájos, és igencsak könnyen megtéveszti azokat, akik a koromat próbálják megtippelni. Rossz szokásom, hogy mindenhová magammal cipelem az tabletemet, amiben gyakorlatilag az egész életem benne van. Ezen dolgozom, jegyzek dolgokat, szórakozom, illetve ezen tartom a barátaimmal és a családommal a kapcsolatot.
A tablet mellett a kis oldaltáskámban mindig ott lapul a mobilom, a cigarettám, és egy apró kulcstartó, amelyet a Prof adott nekem, mielőtt elutaztam a szigetre. Ez egy kicsi, zöld plüss t-rex, ami nem igazán hasonlít az eredetire, de egyenesen a kabalámmá vált az itt töltött időszak alatt.

1988 novemberében születtem Stephenville-ben, Texas államban. A cowboyok fővárosa, Ty Murray rodeo világbajnok szülővárosa szubtrópusi éghajlattal, és tele kedves emberekkel. Rohadt egy hely. Az egyetlen jó dolog benne a legjobb barátnőm, Silver, aki olyan nekem, mintha a testvérem lenne.

Apám szerencsés embernek mondta mindig magát, hiszen nem elég, hogy többször is jelentősebb összeget nyert lottón, sorsjegyekkel, meg hasonló szerencsejátékokkal, de a Dublin és Stephenville között elterülő birtokán, amit a nagybátyjától örökölt, még egy gazdag olajlelőhely is húzódik. Gazdagságban és jólétben nevelkedtem egészen 12 éves koromig, bár ez mit sem jelentett nekem, hiszen kénytelen voltam végignézni, ahogy anyám tönkremegy apám mellett. A házasságuk sosem volt az igazi, és ahogy teltek az évek, a helyzet egyre csak romlott. Amikor egy reggel a mama feldagadt arccal és bekötözött karral lépett be a szobámba, tudtam, hogy valami végleg megváltozott. Nem ez volt az első eset, hogy a mamán zúzódások, lila foltok és egyéb sérülések jelentek meg egyik napról a másikra, de ez most tényleg más volt. Nagyjából húsz percbe telt, míg összepakolta a holmimat, bepakolt az autóba és elhajtottunk. Houstonig meg sem álltunk. Itt laknak a mama szülei, akik természetesen befogadtak minket, amíg anyám nem talált munkát és egy saját kis lakást nekünk. 3 évig laktunk a nagyiéknál, ahol volt időm és lehetőségem lelkileg is kicsit rendbejönni.

A kamaszoktól eltérően én az úgynevezett lázadó korszakomban is inkább keményen tanultam. Bár sokan strébernek tartottak, meg okostojásnak, nem voltam barátok, jó társaság híján. A cigaretta az egyetlen káros szenvedély, amit idő közben magamévá tettem, s azóta is a rabja vagyok.

A középiskola utolsó két évét végig güriztem. Latint tanultam, biosz fakultációra jártam, versenyeken vettem részt (és nyertem) és még jópár különórát felvettem, hogy valóra válthassam a nagy álmomat, s bekerülhessek a Berkeleyre. Az unokabátyám, Jason is itt tanult, és annyit áradozott róla, hogy már évekkel korábban eldöntöttem, hogy itt akarok továbbtanulni.  Amit igazán akarok, azt elérem, így meg is kaptam azt a jól megérdemelt ösztöndíjat álmaim sulijába.

2006 szeptemberében már meg is kezdtem a tanulmányaimat biológia-geológia szakon. Az már csak a bónusz volt, hogy a stephenville-i barátnőm, Silver is itt tanult tovább, igaz más szakon és nem pont ösztöndíjjal. Két évig voltunk szobatársak, aztán valami ostobaság miatt őt kirúgták, s eltűnt egy időre a szemem elől. Csak nemrégiben vettem fel vele ismét a kapcsolatot, s totálisan ki van akadva, amiért eljöttem nélküle a "dínós szigetre".

Az egyetem alatt találkoztam egyébként azzal a pasival is, akit jó ideig életem szerelmének hittem. Csak másfél évnyi együtt töltött idő után derült ki, hogy  enyhén szólva kissé zizi és miután szakítottunk, rá kellett jönnöm, hogy a szótárban az ő arca van az internetes zaklatás szócikknél. A kapcsolatunk eleinte tökéletes volt, amolyan királyfi - hercegnő stílusban nyomtuk, de ez nem tartott sokáig. A szivárvány szertefoszlott, a derűs égboltot rút esőfelhők takarták el, Brandon pedig kezdett begazolni. Eleinte csak féltékeny pillantások, apró sértődött grimaszok, beszólások, később viszont komoly féltékenységi rohamok, habzó száj, és unikornisokat megszégyenítő szarvak behaluzása árnyékolta be a boldogságunkat. Folyton attól rettegett, hogy megcsalom, lecserélem valaki másra, vagy csak simán otthagyom őt. Pedig eszemben sem lett volna, ha nem megy az agyára ez a dolog. Sokáig tűrtem neki, s túlságosan sok dolgot elnéztem. Megbocsátottam neki, hogy minden erejével azon volt, hogy elmarja mellőlem a barátaimat, hogy többször is úgy megszorította a karomat, hogy az hetekig minden színt játszott, s még azt is, hogy egy részeg este után mindenféle ribancnak lehordott, mert az unokabátyámmal egy kanapén talált, mikor hazaért. Persze hiába mondtuk neki, hogy rokonok vagyunk, ez csak olaj volt a tűzre, s annyira begurult, hogy egy jókora szitokáradat után napokra eltűnt, s azt hittem, soha többé nem is látom.  Persze később már rájöttem, hogy ekkora szerencsém azért nincs.

A záróvizsgák előtt szakítottunk, mert nem akartam tovább húzni a dolgot. A felkészülésben is nagyban hátráltattak az egyre sűrűsödő féltékenységi jelenetek, és a csillámpónis-teletubbie-s lelkivilágomat is jócskán megviselték. A féltékenykedés ezután zaklatásba váltott, így nem voltam sokkal előrébb.

Mindennek ellenére a vizsgáim és a diplomamunkám is kiválóan sikerültek, s mivel már korábban is elvégeztem néhány valóban érdekes paleontológiai kurzust, komolyan elgondolkodtam a jövőmön. A paleontológia rendkívül vonzó, ám kevéssé népszerű szakiránynak tűnt. Nem tudtam, mihez kezdek majd egy doktori címmel, ha egyszer megszerzem, de a jelentkezési határidő utolsó napján rájöttem, hogy én ezt akarom. De nagyon. Mondjuk az lehetséges, hogy a rendkívül jóképű professzor is segített a megfelelő irányba terelni az életemet, de ez már rég nem lényeges. Ami viszont számít, hogy még előttem áll egy doktori disszertáció megírása, és sok-sok gyakorlat, mielőtt a nevem mögé írhatom az a két kis betűcskét, amiért már eddig is annyit güriztem.

Az említett professzor közbenjárására kerültem néhány hónappal ezelőtt a szigetre, s mostmár nem csak magamnak, a munkahelyemnek, és a mama elvárásainak kell megfelelnem, hanem a drága professzornak is, aki a lelkemre kötötte, hogy nem hozok szégyent a nevére. Hát persze, hogy nem fogok!