- Hé haver, leváltalak. - Én is tudom, hogy van még harminc perc a váltásig, de nekem most van itt dolgom, ha kell akkor odébb rugdosom, de nagyjából tizenkét órája lehet idekint, ami annyit jelent, hogy egész éjszaka fent volt, vagyis elképzelhetetlennek tartom, hogy elsőre ne kapna a nem mindennapi ajánlatomon, hogy előbb leváltom persze önös érdekekből, de ez őt nem kell, hogy érdekelje. Összenéztünk egy pillanatra, meglepetten vállat vont, bólintott egyet és már hátat is fordított. Na igen, szeretem mikor az elképzeléseim szerint történnek a dolgok. Fogalmam sincs miért akarok a tőlem telhető legtöbb időt a közelében lenni, de így kevésbé lesz feltűnő, legalábbis nem hiszem, hogy minden hétre előre bevágja a beosztásomat. De a legjobb dolog, ami történt velem mióta itt vagyok - leszámítva a döbbenetet, hogy az első néhány napban, héten szinte magamhoz sem tudtam térni - az az volt, hogy Hayleyvel frontálisan ütköztünk a folyosón. Persze biztosan vannak véletlenek, nem állítom, hogy nincsenek, csak épp nem hiszek bennük. Bár tény, hogy a sorsban sem. Szóval, nem igazán tudom minek tarthatnám... Megvan. Rendkívül szerencsés napom volt és ezentúl elképzelhetetlennek tartom, hogy megbánjam a döntésemet, ami ide hozott.
- Szia kis csillag... A kis kedvenceid éhen akarnak veszni. Napról napra többet akarnak, tipikusan mint egy nő, le sem lehetne tagadni, hogy nőstények. - Mosolyodtam el a találó kis megszólításomra, bár lehet a megjegyzésemet már kevésbé fogja értékelni. Én már csak ilyen javíthatatlan vagyok. Engem aligha tudna már megnevelni.
Szó mi szó, tényleg egyre nő az étvágyuk, ami egymás között egymásra nézve nem jelenthet valami jót, ha megkattannak és netalán egymás nyelőcsövét tépnék fel tíz óraira. Az lenne csak az igazi látványosság. A történelem megismétli önmagát. Legalábbis kétlem, hogy megértenék és tudnák értelmezni a rosszalló tekinteteket, vagy ha az ember mutatja az ujjával, hogy ejnye-bejnye nem szabad. Legfeljebb azt hiszik, hogy ez egy játék és nekik el kell kapniuk azt, szóval búcsúzz el az ujjadtól, rosszabb esetben az egész karodtól.

Elgondolkodtató, bár kétlem, hogy valami rosszat mondtam volna. Sikerült máris zavarba hoznom? Pedig még igazán nem is akartam, egyszerűen csak köszöntem neki és tettem egy kéretlen megjegyzést. Teljesen mindegy hogy hol vagyunk itt a szigeten vagy máshol sosem fogom megérteni a nőket, hogy mikor mit miért tesznek. Most például iszonyúan szeretném tudni, hogy mi az oka annak, hogy rám sem néz, sőt hátat is fordított nekem. Hm, rejtély marad, mert ha egyenesen rákérdezek van egy olyan érzésem, hogy csak még rosszabb lesz. Én viszont nagyon nem szeretném, hogy kínosan érezzük magunkat egymás közelében. Van amihez nem elég nagy ez a sziget sem...
- Elég... Nyúzottnak tűnsz. - Nos igen, ilyen munkahely mellett nehéz is a toppon maradni. Én sem leszel szívderítőbb látvány olyan tíz óra elteltével.
- Hogy mi...? Akkor figyelj nagyon, csak óvatosan, mert nagyon mohón fognak az ebédjük után kapni. Nem lenne jó, ha belőled is kapnának egy kis kóstolót. - De még mennyire, hogy nem. Akkor nekem mégis mi jutna belőle? Tudom nem ez a legmegfelelőbb alkalom a csipkelődésre, csakhogy komolyan gondoltam. Nem fogok egy pillanatig sem habozni, hogy lőjek-e, ha a helyzet túlságosan felforrósodna. Ez a munka nem veszélytelen, csakhogy nem fogom megengedni, hogy azt az egy jó dolgot elvegye tőlem, amit ez a lehetőség adott. Mint aki érezte, hogy valami baj fog lenni lassan közelebb léptem hozzá, hogy helyette is figyelni tudjak mindenre, hiszen az ott a kezében nem sárgarépa, hanem véres húsdarabok, a ketrecekben pedig nem kis nyuszik vannak nagy fogakkal és tizenöt centis karmokkal.
- Hayley...! Tépd el! - A pillanat töredéke alatt kellett eldöntenem, hogy a lány után kapok, a húsdarabért, vagy egész egyszerűen a sokkolóért. Az utóbbit választottam. Másodperceken múlott, hogy elengedi vagy a többi elragadó teremtény is felpillant az ebédje fölül és friss hús után néznek, de sajnos rossz hírt kell közölnöm velük, ma is éhen fognak maradni. Ha kell dögöljön meg inkább mind, de akkor is kiszabadítom. A sokkolóval estem neki a kerítésnek vagyis azon keresztül a barátunknak, de azokból a hangokból és morgásból, üvöltésből ítélve, amit kiadott nem nem igazán tetszhetett neki a plusz feszültség, amivel megpróbáltam felvillanyozni. A pillanat hevében nem sikerült a legmagasabb fokozatra tennem, de folyamatosan emeltem, amivel az üvöltése is egyre vészjóslóbb volt.
- Hayley, nézz rám! Figyelj rám, próbáld meg kitépni magad! - Látszott az állat szemében, hogy komoly fájdalmai vannak és szenved most már és ha még feljebb tekerem azzal totál kiütöm és talán, valószínűleg elpusztul. Elengedni sem tudja, mert az elektromos áram hatására minden bizonnyal begörcsöltek a végtagjai, de épp ezért Hayleynek sikerülhet eltépnie azt a köpenyt, vagyis valósággal kitépnie magát az állat karmaiból.